Textus: Máté 6, 13

Március 15 különös ünnep. Nem húsvét, nem karácsony, mégis várjuk. Előre készülünk, előkeressük a háromszínű kokárdát , kitesszük a zászlót és jó keresztyénekként, jó magyarokként akarunk ünnepelni, emlékezni és hálát adni. Úgy érezzük, hogy ez a mi ünnepünk, a magyaroké, s ilyenkor olyan mintha tükröt tartana nekünk az ünnep, amiben meglátjuk, hogy kik vagyunk, honnan jöttünk, mit képviselünk, milyen győzelmeink és sebeink vannak tagadhatatlanul.

Az ünnep lényege nem változik. Azokra a hős elődökre emlékezünk Isten előtti hálával, akiknek az életük sem volt drága azért, hogy letörjék a zsarnokság szarvait, megdöntsék azoknak a hatalmát, akik elfelejtették, hogy bár fölül a gálya és alul a víznek árja, mégis a víz az úr.

Azon gondolkodtam, hogy csak mások mondják, vagy valóban különös nép vagyunk? Azt gondolom, hogy a mások szemében másképp vagyunk különösek. A történelem során, akik messziről néztek, akik sosem értették nyelvünk és észjárásunk, egy hóbortos népet láttak és látnak bennünk, akik nyughatatlanok és mindig B-t mondanak, amikor a többség Á-t mond. Sokak szemében itt Európa közepén egy forrófejú ország vagyunk, lázadó fiakkal, akik egerekként útját akarták állni az elefántoknak, attól sem félve, hogy eltapossák őket. Így láttak minket 1526-ban Mohácsnál, 1849-ben Világosnál és 1956 október 23-án az orosz tankok tüzében is. Azt viszont nem látják, hogy amögött ahogyan gondolkodunk és cselekszünk egyetlen dolog áll, mégpedig az Isten adta szabadság. Ennél a szabadságnál fogva akarunk függetlenül önmagunk lenni, s ezért a szabadságért ontottuk vérünk, amikor elvették tőlünk és ezért a szabadságért tettünk meg mindent, hogy el ne veszítsük akkor, amikor a miénk volt.

A magunk szemében viszont másképp vagyunk különösek. Sok ártatlan vér öntözte a magyar szabadságot, de a győzelmeinket beárnyékoló nagy vesztességek ellenére, ma nem sebeinket nyaldosva, a múlt felett siránkozva ünnepelünk, hanem győzedelmesen. Mi ad okot az ünneplésre egy elvesztett szabadságharc után? Az erkölcsi győzelem, amit ellenségeink is el kellett ismerjenek. Felemelő és példaértékű volt az, ahogyan elődeink hittel és bátorsággal küzdöttek a szabadságért. Ez a küzdelem megy ma is! Ismét magunkra maradva Európában, kérdik sokan, hogy vajon a történelem jó oldalán állunk e akkor, amikor a keresztyén hitről, háborúról és békéről, szövetségekről, jövőről tárgyalunk? Fontos, hogy mi nem a történelem jó oldalán akartunk és akarunk állni, hanem a szabadság és a függetlenség oldalán Istennel együtt, aki mindezeket ajándékba adta nekünk. Csak Tőle akarjuk függővé tenni az életünk! Mi ad okot az ünneplésre egy elvesztett szabadságharc után? Az erkölcsi győzelem, amely nem egyből győzött, de rést ütött a zsarnokság kőfalán és lassan, de biztosan lebontotta azt. Bátran kijelenthetjük, hogy nem volt hiábavaló azoknak az áldozata, akik csatatéren hittel,vagy egy bitófán imádkozva haltak meg a szabadságért.

Március 15 attól is különös, hogy az új idők, mindig új fénybe állítják az ünnepet. Voltak idők, amikor bezárt ajtók mögött ünnepeltünk, volt amikor fenyegetve, félve, figyelmesen, s volt, s van úgy is, hogy szabadon. Az új idők mindig új üzenettel töltik meg az ünnepet. Az üzenet ma arról szól, hogy ne adjuk fel! Ne olvadjunk be! Ne váljunk azzá, akik nem vagyunk és ez ma is csak egy nagyon tudatos, egyen-egyenként megvívott szabadságharc árán lehetséges. Legyünk ebben egységesek! Úgy ahogyan mi értjük, hogy mi történik velünk, nem érti senki. Isten volt, most is ő és ő is marad a legfontosabb szövetségesünk. Isten kezében hiúsultak meg a baljóslatok, ő vett ki minket a történelem darálójából, s bár sokan nem is értik, de neki, egyedül Istennek köszönhetjük, hogy ma még itt vagyunk és hallatjuk hangunkat Európában. A pasák nem kíméltek, a Haynauk kegyetlenül elbántak velünk, az oroszok széttéptek, de Isten mindezek ellenére megtartotta népünk és nemzetünk.

Nem a többség erejével kérkedünk, nem Egyiptom harciszekereiben bízunk, legerősebb fegyverünk az Istenbe vetett hitünk és két összekulcsolt kezünk, az a hit és imádság, amely győzelemre viszi a kis dávidokat a nagy góliátok ellen. A hit Isten ajándéka, jó példával pedig azok jártak előttünk, akik nagy dolgokat vittek véghez Istennel. Imádkozni Krisztus tanított, s ma is minden nap elmondjuk: „ne vígy minket kísértésbe, de szabadíts meg a gonosztól". Kísért minket az Isten? Nem, Isten megpróbál. Tűzben és vízben járat, tisztít, mint az aranyat, míg arcát meg nem látja bennünk. Kísérteni az ördög kísérti a világot, a népeket és nemzeteket. Mi a legnagyobb kísértés? Az apokalipszis, azaz az utolsó idők első lovasa fehér lovon, Krisztusnak öltözve jön az emberek közé, ő a megtévesztés lelke. A második lovas tűzvörös lovon jön, karddal a kezében, és megadatott neki, hogy elvegye a békességet a földről, sőt, hogy öldössék egymást az emberek. Ma, a legnagyobb kísértés hinni a kard erejében és engedni a megtévesztésnek. Ma, a népeket a hatalom, a pénz, a jólét kísérti leginkább, s ezért mindent képesek beáldozni, Krisztus-hitet, szabadságot és jó erkölcsöt egyaránt. Ma, azt látjuk, hogy sokan mennek a kísértésbe, meggyőződésből, vagy mások által meggyőzve! A kísértés évszázados, vagy Edwárd királyt dicséri minden welszi bárd, vagy – ahogyan Arany János fogalmaz - Máglyára, ki ellenszegűl, / Minden velszi énekest! Ötszáz, bizony, dalolva ment /Lángsírba velszi bárd:/ De egy se birta mondani / Hogy: éljen Eduárd./ De túl zenén, túl síp-dobon,/
Riadó kürtön át: / Ötszáz énekli hangosan / A vértanúk dalát."

Mi tud megtartani a kísértés órájában? A Krisztus élő és ható igéje a józanság lelkével együtt, mert ahogyan a Heidelbergi Káté mondja: ..." mivel magunkban oly elesettek és gyarlók vagyunk, hogy egy pillanatra sem tudnánk fennmaradni, ráadásul a mi esküdt ellenségünk, az ördög, a világ és a mi tulajdon testünk, minket szüntelenül ostromol, Szentlelked erejével tarts meg és erősíts meg minket, hogy ebben a lelki küzdelemben verességet ne szenvedjünk, hanem szilárdan ellenállhassunk, míg végre teljes diadalt nyerünk." Ennek a teljes diadalnak az érdekében kérjük a mi Krisztusunkat, hogy erősítse hitünket és adjon felülről való bölcsességet vezetőinknek és nekünk is, hogy a mindennapok csatáit megnyerve, a miénk legyen a mennyben a végső diadal.

Az ünnep kérése 177 év után is, hogy a mi megváltó Krisztusunk értünk szerzett keresztáldozatával, ma is szabadítson meg minket a gonosztól. Ehhez mi Isten nélkül soha nem voltunk elég erősek. Mindig akkor veszítjük el szabadságunkat, amikor azt gondoltuk, hogy Isten nélkül is meg tudjuk tartani. A gonosz nem alszik, soha nem adja fel és minden időben talpra esik. Amikor azt hittük, hogy már legyőztük, kiderül, hogy csak elment átöltözni és a kísértés kezdődik előről. Akkor nem gondoltuk volna, de ma már látjuk, hogy azok az idők milyen másak voltak, amikor a gonosz szemben állt velünk. Ma inkább belülről támad minket. Innen tudjuk, hogy szabadság is kettő van. Van a külső, amit törvények, börtönrácsok és drótkerítések által lehet elvenni, és van a belső, amit mi adunk fel, amikor Krisztusról levesszük a szemünk. Amikor drótkerítéssel és rácsokkal tartották tőlünk távol a külső szabadságunk, mégis belülről szabadok voltunk, Krisztusban megszabadítottak, s ez segített harcolni a teljes szabadságért. Ma, amikor Krisztus nélkül leszünk rabok, elveszítjük a gondolkodás és akarat szabadságát, amely nélkül azt tesznek velünk, amit akarnak. Krisztus megszabadítottságra szabadított meg minket, s minden szabadság utáni vágy ebből a megszabadítottságból fakad. Ennek a szabadságnak drága ára volt, nem múlandó hősök vére, hanem Isten Fiának szent, tiszta és üdvösséget szerző vére. Igazként halt meg a Golgotán a nem igazakért.

Az egész életünk és történelmünk egy harc a gonosz ellen azért, hogy Isten mellett maradhassunk. Ennek az ádáz harcnak egyetlen kísértése van, hogy addig fogunk harcolni a gonosz ellen, míg egyszercsak azt vesszük észre, hogy ugyanolyan gonoszok vagyunk. Ettől őrizzen meg minket az Úr, szabdítson meg minket a bennünk lévő gonosztól, költözzön szívünkbe és harcoljon velünk együtt.

Ennek a prédikációnak a vége, hadd essen egybe az Úr Jézustól tanult imádság végével: mert tiéd az ország, a hatalom és a dicsőség, mindörökké. Ámen. Éppen mostanában hallgatom ki a konfirmandusokat és szinte sértve érzik magukat, amikor az Úr imáját is végig mondatom velük, mert azt gondolják, hogy én nem nézem ki belőlük, hogy ők ezt már réges régen tudják. Mégis meglepődök olykor. Az egyik fiatalember így fejezte be: ... mert miénk az ország, a hatalom, és a dicsőség, ... Kié az ország, kérdeztem? A miénk, jött a válasz másodszor és harmadszor is. Nyisd ki a kátét és nézd meg. Kissé bosszankodva, de elismerően mondta, hogy a TIÉD. Eddig ez a hit őrzött meg minden győzelmünk után a büszkeségtől és minden nagy vesztesség után a nemzeti haláltól, hogy TIÉD AZ ORSZÁG. Nem csak az örökkévaló haza, hanem Magyarország és minden ország, ahol magyarok élnek Istent dicsérve. Elismerjük a hősök tetteit, de valjuk, hogy Istentől jött a hatalom és egyedül övé a dicsőség mindörökké. Az ámen szócska azt jelenti, hogy ez valóban és bizonyosan így lesz. Mert most, amikor népünk és nemzetünk múltjáért adunk hálát és a jövőjért imádkozunk, hisszük, hogy Isten a mi imádságunkat sokkal bizonyosabban meghallgatja, mint amennyire mi azt szívünk szerint kívánhatnánk. Úgy legyen. Ámen.

2025, március 15.