"Mester, jó nekünk itt lennünk: csináljunk azért három hajlékot, egyet néked, Mózesnek is egyet, és egyet Illésnek..." Lk. 9,33

Egy városi gyülekezetben nőttem fel, s Isten kegyelméből már serdülő ifjúként jelen voltam az istentiszteleteken. Ha visszagondolok nagyon kevés olyan gyülekezeti tag volt, akit közelről ismertem. Volt akiről tudtam, hogy a közelünkben lakik, volt akit az autójáról ismertem, de nagyon kevés embert úgy igazán, testvérként. Mégis nagyon jól éreztem magam közöttük. Vágytam abban a közösségben lenni, valamit sugároztak, valami vonzott hozzájuk, mindenkinek ugyanaz a különös fény volt a szemében, mind Krisztusra néztek.

A templomban megállt az idő. Istentisztelet után soha nem siettem haza. Meghallgattam az organajátékot, végignézem a könyvespolcot, és még percekig beszélgettem az ifjúsági csoport megjelent tagjaival. Jól éreztem magam, otthon éreztem magam, mindig vágytam visszatérni. Ez a felemelő érzés lehetett Péter szívében is a megdicsőülés hegyén. Az a hely, ahol látták Krisztus arcát elváltozni, ahol belehallgathattak Mózes, Illés és Jézus keresztről szóló beszélgetésébe, nem a mennyország volt, csak egy földre szállt darab abból, ami elég volt ahhoz, hogy ott akarjanak örökre maradni. „Építsünk három hajlékot, ..." – olvassuk. Milyen csodálatos lehet a teljes mennyország, ha egyetlen darabja ennyire vonzó. Megérezted ezt már eddigi életedben? Örömmel tölt el az Isten házában való lakozás, vagy hosszú ideje valami távol tart attól? Felfedezted már azt a jót, amitől jó Isten házában lenni? A tanítványok szívéből valósággal feltör az öröm, hogy „jó nekünk itt lenni!". Éld át te is ezt az örömet, keresd fel rendszeresen Isten házát, s telj be annak csöndjével, az örökkévaló Mester közelségével.