Isten formájában lévén, nem tekintette zsákmánynak, hogy egyenlő Istennel, hanem megüresítette önmagát, szolgai formát vett fel, emberekhez hasonlóvá lett. Fil. 2, 6-7

Amikor eldöntöttem, hogy érettségi után a Kolozsvári Protestáns Teológiai Intézetben folytatom tanulmányaimat és lelkipásztor leszek, a családomból senki sem örült úgy igazán az elképzelésemnek. Abban reménykedtem, hogy dédnagyapám majd csak megért, mert úgy ismertem meg, mint jó, templomos embert, akit magányában gyakran hallottam zsoltárokat énekelni és hangosan imádkozni. Amikor közöltem vele a hírt, szemmel láthtóan nem volt elragadtatva. „Nagytata, nem örül?" – kérdeztem, mire jött a válasz: „ Mit is mondhatnék, mert tudod fiam, a papság nem uraság, hanem szolgaság." Megértettem, hogy attól fél, hogy nem lesz bennem elég alázat ahhoz, hogy le tudjak hajolni egy beteghez, egy rászorulóhoz,... hiányozni fog belőlem az a szolgai lelkület, ami Krisztusban megvolt, s ami nélkül a Krisztus szolgálata visszataszító, kioktató urizálás csupán, erre pedig Isten országában egyáltalán nincs szükség. Krisztus minden hívő példaképe az alázatra nézve. Ő, aki Isten Fia volt közöttünk, olyan alázatos volt , mint egy szolga, aki azt sem tartotta megalázónak, hogy megmossa tanítványainak a lábát. Jézus isteni voltában ennyire földig hajolt és bizonyságot tett arról, hogy ő az volt közöttünk, aki szolgált. Arról is beszél, hogy „nektek is meg kell mosnotok egymás lábát." Aki Krisztusban van, ugyanazzal az indulattal kell legyen felebarátja iránt, mint Krisztus volt iránta. Nagyapámnak igaza volt. 13 év után belátom, hogy Isten gyermekeinek szolgálata nagyrészt valóban szolgaság, földighajlás, megalázkodás, de annak az öröme is, hogy annak az akaratát cselkedhetem, aki elhívott és megváltott engem. Az „urizálást" Isten nem itt a födön, hanem a mennyben, „Ábrahám kebelén" készítette el nekünk.