Uram, ne vond meg tőlem irgalmadat, szereteted és hűséged őrizzen szüntelen! Zsolt. 40,12

Most is vegyes érzelmekkel emlékezek vissza életemnek arra a sötét időszakára, amikor egy hónap alatt kilenc kilót fogytam és úgy éreztem, hogy minden és mindenki összeesküdött ellenem. Nem láttam a kiutat, nagyon sok emberben csalódtam, legszívesebben elmenekültem volna, hogy ne lássak senkit és engem se lásson senki. Mit lehet tenni ilyen helyzetben? Hova lehet fordulni? Ösztönszerűen a saját megoldásaimat kerestem, emberi megoldásokat, de minden szál elakadt egy ponton. Végül, amikor minden erőm elhagyott, s kifogytam még a gondolataimból is, rámtalált Isten. Olyan volt, mint a fuldoklónak bedobott úszógumi. Kezdett helyreállni a lélegzetem, lassan megnyugodtam, s egyszerre megtelt tartalommal az, amit már rég közhelynek gondoltam, hogy „velünk az Isten". A zsoltáros szavaival tudnám a legszebben elmondani: „Várva vártam az Urat, és ő lehajolt hozzám. Kiemelt a pusztulás verméből..." Zsolt. 40,1-2. Ez az a helyzet, amikor a maga valójában ismerheted meg Istent. Az irgalmast, a Krisztusban minket gondolkodás nélkül szeretőt, a mélyben is hűségesen fölöttünk örködőt. Nekem ő mostmár örökre ilyen, és semmi másra nem vágyom, csak elrejtőzni ebben az irgalomban, szeretetben és hűségben. Kedves olvasó, ezt kívánom neked is!